Miért léptem ki a Második Reformkorból?

Vázlat a tervezőasztal baloldaláról

Egy ismeretlen (és lelövöm a poént: volt) szakmai igazgató beszél egy alig látható támogatottságú pártról - vághatja a fejemhez bárki azonnal, rámutatva arra, hogy a témának nem biztos, hogy van hírértéke. Egyetértek, nem önmagában a témának, hanem azt remélem, hogy azoknak a tanulságoknak van (hír)értéke, amiket sikerült leszűrnöm az alatt, hogy eldöndöttem: kilépek a Második Reformkorból.

2023 év elején csatlakoztam, 8 hónappal az előtt, hogy Vona Gábor bejelentette: visszatér a politikába egy új párt élén. Senkit nem ismerve adtam be a jelentkezésem az akkor még alapítványként működő Második Reformkorhoz. Annyit tudtam, hogy ég bennem a tettvágy, változtatni szeretnék a közélet folyásán, és ehhez kerestem egy műhelyt. Egy bevezető online beszélgetés után a személyes találkozás alkalmával ért a meglepetés, hogy várnak szeretettel, de tudjam, hogy ebből párt lesz. Ezt azért osztom meg, mert így érthetővé válik, hogy a fő politikai elképzelések már adottak voltak, a szervezeti bázis, a kommunikációs elemek és a szakmai javaslatok (az elejétől fogva ezeken dolgoztam leginkább) kialakítása volt terítéken.

Elképzelések és ráébredések

Ezzel nem mentegetőzni szeretnék, magaménak éreztem a politikai elképzeléseket. A politika törzsinek mondott sajátosságait (egyszerűbben: két nagy oldal áll egymással szemben és legszívesebben mindkettő kiutálná a másikat az országból) meg akartam szüntetni, a kisstílű politikai veszekedés helyett hosszú távú kérdésekről szóló politikai vitákat akartam. Azt gondoltam, hogy ehhez a merev ideológiai elköteleződés helyett az ügyek mentén való együttműködés sikeres politikai stratégia lehet (amit akkor tévesen úgy azonosítottam, hogy meg kell haladnunk mind a bal-jobb szembenállást, mind a hagyományos ideológiákat). A polgárosodás szimpatikus hívószó volt (“anyagilag és szellemileg független középosztály”, hogy az alapító nyilatkozatból idézzek), minden jel arra utalt, hogy ezeken az alapokon sikerre tudjuk vinni a haza és haladás kortárs politikai programját.

Az indulás óta eltelt idő tanulságai ráébresztettek: rosszul mértem fel a jeleket. 

A törzsiség meghaladása könnyen átcsaphat (át is csapott) abba, hogy a politikát nem hatalmi szembenállásként fogjuk fel. Van két domináns politikai-kulturális hagyományunk, amiből 200 éve a legtöbb közéleti szereplő nem tud menekülni. Az egyik a jelenben a Fidesz és a Mi Hazánk (előtte a Jobbik) által képviselt szittya nacionalizmus: ez a társadalmi haladást teljesen elveti és bezárkózik az ezáltal nemzetieskedővé váló dac mögé. A másik a legtisztábban a DK és Momentum által képviselt birodalmi progresszivizmus: a birodalmi erőközpont (jelen esetben USA vagy EU) által haladásnak gondolt irányok kritikátlan átvétele, a nemzeti adottságokon való teljes átlépés. 

Ezt a két (öngyarmatosító) gondolkodásmódot tényleg meg kell haladnunk, de ezt úgy tudjuk megtenni, ha a politikánk érzékeny mind a társadalmi haladás követelményeire, mind a haza sajátosságaira, az egyiket nem játssza ki a másik ellen. Viszont a hatalmi szembenállás akkor is megmarad, és pusztán kommunikációs eszközökkel (vita) nem lehet kitörölni. Örülnék továbbra is, ha több, egymás megértését segítő vita lenne, de ez a jelenlegi (hazai és globális) helyzetben pusztán sebtapasz a nyílt törésre.

Ehhez kapcsolódik a bal-jobb megosztottság és a klasszikus ideológiák kérdése. Azt továbbra is tartom, hogy a klasszikus ideológiák önmagukban nem tudnak kielégítő válaszokkal szolgálni az előttünk álló kihívásokra (bevándorlás, ökológiai válság, egyenlőtlenség, ellenőrizhetetlen globális vállalatok, értékláncok átalakulása, társadalom atomizálódása), és bár egyénileg jöhetünk valamelyik hagyományból (jöjjünk is!), új politikai pártot nem lehet ezekre szervezni (a régiek is csak címkeként használják az ideológiákat, bármiféle mélység vagy következetesség nélkül). 

Viszont a bal-jobb megosztottság tagadása ugyancsak a politika hatalmi szembenállását fedi el. Tamás Gáspár Miklós által került a magyar közbeszédbe az a francia mondás, hogy “aki szerint nincs különbség a bal- és a jobboldal között, az jobboldali”. Ez nem absztrakt szinten érdekes, hanem akkor válik fontossá, amikor valahogy ki kell harcolnunk, hogy működjenek olyan alapvető szolgáltatások, mint az egészségügy vagy a vasutak, és kiderül, hogy a “szövetségeseink” nem akarják elengedni a gazdaságfejlesztésre fordított pénzeket (tehát a tőkét támogatják a szociális intézkedéssel szemben) - vagy mondjuk magánkézbe akarják adni a vasúti monopóliumot. Az élet nem fekete-fehér, persze, de a fontos kérdésekben valamelyik oldalon helyet kell foglalni. 

Ez a helyzet az ügyekkel is. Igaz, hogy nincs valós politikai akarat nehéz kérdések megoldására, de az alapvető kihívás abban áll, hogy máshogy akarjuk megoldani (gazdaságfejlesztéstől vonunk el, vagy a szociális juttatásokat csoportosítjuk át?). Ez tiszta hatalmi szembenállás, amit úgy lehet megoldani, hogy megszerezzük a hatalmat és megvalósítjuk azt, amit mi tartunk helyesnek (ezt a “helyes”-t világosan meg kell fogalmazunk és tartani kell hozzá magunkat, különben a Mussolini-Orbán-tengelyen¹ találjuk magunkat).

Az ellenzéki politikai számomra legidegesítőbb eleme, hogy úgy tűnik, félünk a hatalomtól, az ahhoz tartozó felelősségtől (ameddig félünk tőle, nem csoda, hogy nem tudjuk megszerezni). Ennek a félelemnek az elfedésére szolgálnak a mindenféle “szakmai megoldásra” való hivatkozások, mindezzel azt az illúziót keltve, hogy nem hatalmi szembenállásról van szó, hanem “szakmailag az a helyes, amit mi mondunk”². Ez színtiszta moralizálás marad mindaddig, amíg nincs meg a hatalom, hogy meg lehessen valósítani - ha megvan a hatalom, akkor meg sunyi technokrata mákony.

A harmadik fő elképzelés, a polgárosodás hívószava általában történelmi jellege (Széchenyi és a reformkor) miatt vonzó, de tegyük hozzá, hogy a “polgári Magyarország” kifejezés iránti vonzalom magában hordozza a ‘98-as Orbán-kormány iránti nosztalgiát. Én az utóbbi képzettársítás ellenére (hagyján, hogy ráadásul kamu is volt), de a történelmi jellege miatt tudtam magaménak ezt a kifejezést. Illetve a lényegét még most is: a cselekvő, a környezetét kreatívan formálni tudó ember képe továbbra is szimpatikus. 

A polgárosodás viszont a racionális haszonelvűség vallásához (az anyagi önérdeket minden elé helyező, az ész mindenekfelettiségét hirdető eszmerendszer) tartozó kifejezés. Ez a “vallás” (azért az idézőjel, mert ez szorosan a modernitáshoz kapcsolódó vallás Yuval Noah Harari nyomán, nem összekeverendő a teológiai vallásokkal). Krémer Balázs meggyőzően mutatta meg, hogy ez a “vallás” tehető felelőssé korunk nagy válságaiért: a gazdaság (2008 és növekvő egyenlőtlenség), a tudomány (széttöredezett szakterületek átfogó válaszok nélkül), a kommunikáció (manipulációs eszközök elterjedése) és a demokrácia (a liberális fősodor vaksága és az illiberalizmus felemelkedése) válságáért. A gondolkodásunk középpontjába vissza kell emelni az embert, de ehhez a polgárosodáshoz tartozó gondolatok, a racionális haszonelvűség vallásához tartozó mivoltuk miatt, eredménytelenek lesznek - fából nem lesz vaskarika³. 

De hogy ne csak akadémiai okoskodásnak tűnjön: itthon a polgári kultúra szigetei is eltűntek (évtizedekkel ezelőtt), nem lehet arra politikát alapozni. Vannak polgárként viselkedő egyének (szívesen is beszélgetek velük, olvasom őket), remélem, hogy minél több lesz, de nekik valószínűleg jelen körülmények között vállalkozást érdemes csinálniuk, nem politikát.

Ezeken a(z egyébként jószándékú) pilléreken szükségszerűen felszínes politika áll. Ez a felszínesség (azaz a mélyebb társadalmi valóságra való vakság) abban mutatkozik meg kristálytisztán, hogy ), amikor milliók küzdenek a bevásárlással az élelmiszerárak miatt és nincs olyan állami szolgáltatás, ami megbízhatóan működik, a legfőbb mondanivaló egy esztétikai kritika (a közbeszéd stílusa). Ezzel a politikával szakítottam. 

Alapvető elképzelésemmel viszont, miszerint a Magyarország előtt álló kihívások megoldására a haza és haladás kortárs politikai programja a megoldás, nem szakítottam (folytatnunk kell elődeink munkáját).

Továbbra is haza és haladás

A magyar társadalom kétszáz éve nyögi azt, hogy elmaradt a nemzetté válás és a modernizáció⁴. Elmaradt a nemzetté válás, mert nem tudtunk olyan politikai közösséget kovácsolni magunkból, ami minden magyar (a nép) érdekét figyelembe veszi, közös jövőképet és stratégiát, ehhez pedig mindenki által elfogadott játékszabályokat alkot. Elmaradt a modernizáció, mert nem tudtunk olyan környezetet teremteni az országban, amelyben a saját lábunkon állva, autonóm módon tudjuk megteremteni a jó élet feltételeit a magunk számára.

A két pillér összetartozik. Ezt jelenti az, hogy haza és haladás. Az egyik nincs érdemben a másik nélkül. A modernizáció, azaz a haladás eszménye megköveteli az erős, a népet teljesen magában foglaló nemzetet, és a nemzetté válás, azaz a haza eszménye kizáróvá válik, ha nem társul hozzá megfelelő modernizáció és társadalmi fejlődés.

Ha végignézünk a történelmünk nagyjain, nem a két, fent is említett, öngyarmatosító politikai hozzáállás találkozunk (nem a haza és haladás egyoldalúsága köszön vissza politikájukban). Kossuth és Széchenyi, velük együtt a reformkor és 1848-49, Ady, Jászi, a Nyugat folyóirat a századelőn és 1918, Bibó és 1956 – ezek a személyek és pillanatok sikeresen törtek ki az öngyarmatosítás csapdájából és alkottak azért, hogy Magyarország ne a múlt, hanem a jövő országa lehessen.

Ők azonban a kivételek. Hosszú távú hatásaikat figyelembe véve sikertelen próbálkozások voltak, nem tudták befejezni a nemzetté válást és modernizációt, átörökíteni a haza és haladás közös eszményét. Azonban fellelhető egy világos szellemi és kulturális fonal. Olyan előképek, amelyek szervesen bennünk van, csak le kell porolnunk azokat.

Nem elég viszont a leporolás, a mai helyzetre kell szabnunk a gondolatokat. Az előképeink mellett figyelembe kell vennünk a világ friss szellemi áramlatait, érzékenynek kell lennünk a nagypolitikai átrendeződésekre, a társadalmi és technológiai változásokra.

Új alapok a tervezőasztalnál

Az új alapok megtalálása sajnos nem egyszerű, a magyar politikai nyilvánosság szellemi színvonala ijesztően alacsony. Üdítő kivétel néhány szerző és publikáció, de átfogó, programszerű gondolatiság még nem született meg. Amíg ilyen, a politika cselekvést segíteni képes (szem előtt kell tartanunk, hogy a cselekvés cél) elméletek érdemben nem születnek, vissza kell térnünk a tervezőasztalhoz.

Ehhez viszont, a fentiek fényében, színt kell vallanom arról, hogy a tervezőasztal melyik oldalára térek vissza. Nevezzük baloldalnak. Indoklásul álljon itt három alapvető gondolat:

1. egy olyan emberközpontú társadalom hiszek, amiben minél többen tudunk kiteljesedni a saját emberi jelentőségünkben (azaz valakiségünkben)

2. a problémáink jelentős részét globális keretek között értelmezem és a neoliberális kapitalizmus sajátosságaiból eredeztetem, aminek átalakítását célzom

3. a magyar elit évtizedes bűnei és tanulásképtelensége - másképpen: zsákutcás hozzállása és féltudása - miatt a fennálló rend gyökeres megváltoztatását szeretném

A politika a környezetünk megváltoztatásáról szól (persze, hatalomról, de szerintem az arra való, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket - mások látszólag nem ezt gondolják). Erre a jelenlegi helyzetben még nagyobb szükség van, mint alapból. Ezt a jobboldali pártok mérsékelten gondolják komolyan, természetükből adódóan a status quo fenntartását tűzik ki célul (kis korrekciókat tesznek, legfőképpen abban, hogy éppen ki kormányoz - ami, ne tagadjuk el, fontos kérdés). Már csak ezért sem lehetek egy jobboldali pártnak a tagja.

Sok munka van a tervezőasztal baloldalán. A politikai baloldal (amit annak mondanak) szerencsére nem ül itt⁵, velük nem is kell foglalkozni, de azért messziről hátráltatnak. A szellemi baloldal próbálja ezt a hátrányt leküzdeni, szép részeredményekkel. Azoknak, akik a tervezőasztal baloldalán foglalnak helyet és a politikai cselekvést tartják szem előtt (ide sorolom magamat), élénk párbeszédet érdemes folytatniuk ezzel a közeggel.

A sikerhez mindenekelőtt szellemi felszabadulásra van szükség.

Először is át kell hidalnunk a két, különböző melankóliából fakadó, baloldali hozzáállás⁶ közti szakadékot. Az egyik hozzáállás 1917-hez nyúlik vissza. Itt nagyobb hangsúlyt kap az egység, a vezetés, a hegemónia, a párt mint szervezet, valamint az államapparátus kérdése - a társadalmi átalakulás mozgatórugója a politikai cselekvés. Ezen hozzáállás számára a munkásosztály eszméjéhez való ragaszkodás kiemelt jelentőségű. A másik hozzáállás 1968-hoz nyúlik vissza. Itt veszélyt látnak a tekintélyelvűség, a bürökratizálódás és a felülről lefelő való irányítás jeleiben, amire a válasz a pluralitás, az autonómia és az alulról felfelé irányuló szerveződés. Itt a hangsúly a társadalmi szereplők önálló kezdeményezésén van. Ez a két hozzáállás a globális baloldal sajátossága is, ami Magyarországon Éber Márk és Kiss Viktor vitáiban csapódik le a legtisztábban.

A híd megtalálásában segíthetnek Csizmadia Ervin gondolatai a politikai vezetés különböző elképzeléseiről. A rendszerváltás óta, írja, három különböző vezetéskoncepció jelent meg. Először a nemvezetés, ahol inkább pártok és programok versenyeztek, nem erős vezetők. Aztán Orbán Viktor honosította meg a tekintélyelvű vezetést, amit sikerre is vitt a jobboldalon. Válaszul erre Gyurcsány Ferenc megcsinálta ugyanezt a baloldalon. Magyar Péter eddig úgy tűnik, hogy egy harmadikat, a “néppel vezetés” modelljét képviseli (szóban tagadja a tekintélyelvűség orbáni és gyurcsányi politikáját - aztán majd meglátjuk, teszem hozzá én).

A tervezőasztal baloldalán ez a koncepció, a néppel együtt való vezetés magától értedődően adódik. Ezt azért érdemes a fejünkbe vésni, hogy ne kiáltsunk feleslegesen populistát akkor, ha valaki a néphez fordul (és kevésbé a civil szervezetek és szakértők hálózatához), másrészt lehetőséget ad arra, hogy az erős politikai vezetés (1917-es baloldal) és az alulról jövő kezdeményezések (az 1968-as baloldal) szinkronba kerüljenek.

Másodszor, használható világmagyarázatot kell találnunk. Sem a fősodratú, klasszikus közgazdaságtan, sem a marxista politikai gazdaságtan nem képes átfogó módon értelmezni a fennálló kapitalizmust és benne cselekvési lehetőségeket kínálni (nem is muszáj a megváltoztatására gondolnunk, még kormányozni sem lehet megfelelően a meglévő elméletek nagy részével - a gazdasági hanyatlás a felületes szemlélő számára is feltűnhet). A kapitalizmust végre nem mint termelési, hanem mint hatalmi módot kell értelmeznünk. Így talán meg tudjuk haladni azt a mesterséges szétválasztást, amit gazdaság és politika között megteszünk a köznyelvben, a sajtóban és sajnos az elemzésekben is. Jól látszik, hogy a nagytőke és az állam összefonódott, kezdjünk el a tőkéről mint hatalomról⁷ beszélni (ez egyébként egyszer kreatívabb kormányzást is elősegíthet, nem csak kritikai publicisztikák írását).

Harmadszor pedig legyünk elég bátrak ahhoz, hogy nagyívű elképzeléseket dolgozzunk ki és beszéljünk róluk - a kis korrekciók soha nem fognak valós alternatívává összeállni. Javasolok is egyet. Ahelyett, hogy erőteljes globalizmusban gondolkodunk (tehát hogy a világot egyre inkább egy központi hatalom irányítsa, mivel a korunk problémái is globálisak), vagy csak csendesen elfogadjuk, mert nem tudunk helyette jobbat, vállaljuk fel az internacionalizmust, a nemzetek közöttiség gondolatát. Eszerint az ideális nemzetközi rend szuverén államok önkéntes megegyezésén alapszik. Ez nem csak amiatt érték, mert a többség így gondolja (demokrácia, vagy mi), vagy mert valamiféle transzcendes jelentőséget tulajdonítunk a nemzetnek (pedig engem megmagyarázhatatlanul jó érzés kap el, amikor Weörest olvasok vagy visszanézem Csoboth gólját), hanem pragmatikusan is érvelhető: az emberiség úgy fejlesztheti erőit és lehetőségeit, ha ezt különböző irányokba teszi, ehhez viszont hagynunk kell, hogy ezek az irányok eltérjenek egymástól - a konvergenciáról (arról, hogy egy irány felé halad mindenki) szóló elképzelések felforgatják és akadályozzák azokat a kísérleteket, amelyek révén az emberiség javít a saját életén⁸.

Egy új baloldal irányában: felszabadulás

Ezeken az alapokon körvonalazódik is az a program, amit én a baloldali megújuláshoz, mondhatni felszabaduláshoz alapvetőnek gondolok. A társadalmi és gazdasági felszabadulást a szellemi felszabadulás előzi meg - képesnek kell lennünk egy új rendet elgondolni, aztán a valóságban elkezdeni megvalósítani.

Olyan elvi minimumokra van szükségünk, amire alapozva tovább tudunk haladni:

• Tevékenységünk középpontjában az emberközpontú társadalom, az emberhez méltó munka kialakítása és a természeti környezet harmonikus gondozása, az élet minőségének kérdése áll.

• Feladatunk a haza és haladás kortárs programjának megvalósítása: elvetjük az öngyarmatosító politikai-kulturális gondolkodásmódot.

• Felismerjük, hogy problémáink többsége globális keretek között értelmezhető, megoldásukra a neoliberális kapitalizmus helyett egy új rend építése szükséges.

• Tudjuk, hogy a gazdasági és társadalmi rend megújítása csak úgy lehet hatékony és sikeres, ha figyelembe veszi a nemzeti sajátosságokat.

• A nemzet azonban nem lehet osztályuralom: széles társadalmi szolidaritást magában foglaló demokráciát, azaz köztársaságot kell létrehoznunk.

Magyarországon a baloldal, hogy finoman fogalmazzak, nincs jó passzban. Ilyen körülmények között viszont lehetőség nyílik egy új, hosszú távon is sikeres politika megalapozására. Ez nem önérdek, Magyarország kihívásainak megoldása szükségszerűen féloldalas lesz erős baloldali, a társadalom oldalán álló politika nélkül. Amikor nyakunkon a válság (lásd fentebb), nem engedhetjük meg, hogy a többség kezét elengedjük - de egyébként sem.

Jó itt lenni a tervezőasztal baloldalán. Munkára fel!

---

Ez a munka több embert kíván. Ha a fent jelzett elvi minimumokkal egyetértesz és szívesen dolgoznál egy ilyen politika megalapozásán, írj nekem a bbalazs1106@gmail.com címen. Az elvárások mérséklése miatt mondom: nem egy új pártról van szó, annál jóval alapvetőbb építőkockák hiányoznak még. Ezeket kell először leraknunk.

1. Egyszer megkérdezték Mussolinitől, hogy mi a pártja programja: “hatalomra kerülni”. Amikor ez sikerült, ez a program átalakult azzá, hogy “hatalmon maradni”. 2014-ben Orbán Viktor egy szóval összefoglalta a pártja programját: “folytatjuk”.

2. "Kialakult a politikaellenes politikai közvélemény, amelynek a számára az a jó politikus, aki nem politizál, amely odáig fokozza a demokratikus konformizmus ismeretes „lefelé nivelláló” dinamikáját, hogy a demokratikus politika adekvát embertípusának kizárólag a szervezéstechnika fogalmaiban gondolkodó bürokratát tartja („szakmaiság”!). Ez logikus, hiszen ha a szabadság (amelyet szűkösen ugyan, de egyhangúan az egyéni [szuverén] döntések szabadságának szokás tekinteni) a magánügyek/magánélet terepén értelmezhető egyáltalán, akkor a közügyek területén nincs keresnivalója a szabadságnak, ergo nincs keresnivalója magának a politikának sem." - Tamás Gáspár Miklós, Búcsú a jobboldaltól?

3. Ez már csak amiatt is zsákutcának tűnik, mert a demokratikus kapitalizmus éppen válságban van, nem tudjuk, hogy túléli-e vagy ha nem, akkor mi jön a helyére. A polgárosodás pedig egész egyszerűen a kapitalista fejlődés elérhető tétele minél szélesebb társadalmi rétegek számára. Viszont, ha nincs kapitalista fejlődés, akkor mizu?

4. Bővebben lásd Béndek Péter Van-e kiút a nemzetből? c. könyvét.

5. Egy friss közvélemény-kutatás szerint lényegében meg is szűnt. Ilyenkor mutatkozik lehetőség valami újnak az építésére.

6. Bővebben lásd Rodrigo Nunes Neither Vertical nor Horizontal c. könyvét.

7. Bővebben Shimshon Bichler és Jonathan Nitzan Capital as power c. könyvét.

8.  Bővebben lásd Roberto Unger interjúját a Noema magazinnal.